Szerzőnk, aki nemrég az életét mentve hagyta el kijevi otthonát, szerencsésen megérkezett Varsóba. A háború olyan következményeiről számol be személyes tapasztalatai alapján, amelyekről eddig nem sokat hallhattunk.
emberi_történetek
Egy méltatlanul elfeledett bestseller története
Stalter történeteket mesél el, emberi érzéseket mutat meg, tudja, mi az, hogy együttérzés. Az ő kezében az objektív nem objektív, hanem kifejezetten szubjektív.
Ügyvédnő? Kit érdekel? Hát számolatlan ügyvédnő rohangál az országban. Hogyne. De ha ő nem harcol meg érte, hogy nő létére ügyvéd lehessen, most a többi sem lenne.
Sok valódi hős története csak évtizedek múlva lát napvilágot. Csendben, szerényen teszik a dolgukat, nem a hírnévért vagy dicsőségért, csupán emberségből.
Ezek a Hemző-képek most kerülnek először a nyilvánosság elé.
Csoda, hogy nem döntöttük meg hamarabb a rendszert. Pedig hogy dübörögtünk azon a hídon, ugye, Tibor?
A közösségi média utolérhetetlen. Nem a minőség alapján, hanem szó szerint.
A háború sújtotta Ukrajnában egyre kevesebb az olyan pillanat, ami nem feszült figyelemmel, az esélyek latolgatásával, megoldhatatlannak tűnő problémákkal telik. Hősök lesznek azokból, akik semmi másra nem vágynak, csak megnyugtató, kiszámítható mindennapokra.
Vannak halmozódó hátrányok. Mind olyan, ami a kirekesztést támogatja. A generációs szegénység önmagában is nagy teher, megtörni az eleve elrendeltet nem egyszerű. Aztán ott a cigányság, amivel szemben, ha a rasszjegyek láthatók, nem túl toleráns a többség. Ha pedig ez még LMBTQ érintettséggel is párosul, ez már szinte reménytelen.
Marharyta Yakovleva Ormotsadze hazájában elismert újságíró volt, amíg az orosz invázió menekülésre nem kényszerítette. Mindent hátrahagyva jött el, talán átmenetileg, talán egy új élet kezdeteként, ezt még maga sem tudja. Új munkatársként köszönthetjük őt a viszont.hu csapatában. Első cikkében személyes élményeit osztja meg az olvasókkal. Az illusztrációként szolgáló képek Anatolij Sztepanov munkái, aki jelenleg is Kelet-Ukrajnában van, és életét kockára téve dolgozik azon, hogy megmutassa a világnak a háború valódi arcát.
Egy véletlennek köszönhetően olyan bizonyíték bukkant fel, amely alapjaiban megváltoztathatja azt, mit gondolunk az LGT egykori gitárosa, Barta Tamás rejtélyes haláláról. Újraindítják-e a 40 éve lezárt nyomozást, lesz-e gyilkossági ügy belőle, és előkerül-e a tettes? Szerzőnk személyesen vesz részt az ügy felgöngyölítésében, és eddig nem hallott részletekkel szolgál.
„Ha azt mondják az emberről: «az egy csúnya színésznő», — ez árt. Ha azt mondják: «ez a legcsúnyább», — az használ. Csak a tehetséggel nem sokra megy az ember…” (Fehér Lili)
Oxana energikus, mosolygós, nem tűnik riadtnak, elveszettnek. Azt mondja, csak az a furcsa, a némileg szokatlan a számára, talán kicsit megalázó is, hogy amihez már hozzászokott, amit a munkájával évtizedek alatt kiérdemelt, annak egy részétől most váratlanul megfosztották. A kártyája például már nem működik Magyarországon.
Vannak gyereksorsok, amelyeket nem lehet értelmezni. Mert értelmezhetetlen, hogy lehet mindezt ép ésszel túlélni. Az meg végképp, hogy lehet ezen az úton szakmaszerzésig jutni, családot alapítani. Neki mégis sikerült.
Kárpátalján kezdenek kiürülni a boltok készletei, és amit még lehet kapni, az a duplájába kerül, mint három hete. Beregszászban vannak néhányan, akik éjt-nappallá téve dolgoznak a menekültekért. Például Erika, aki kétgyermekes családanyaként maga is menekülni kényszerült.
Állandóan mozgásban lenni, továbbállni új városok, országok és kihívások felé, helyet változtatni és profilt váltani – a cirkusz története egyben a folyamatos alkalmazkodás története is.