Manzanar neve spanyolul annyit tesz: almaültetvény. Ez a kaliforniai térség mégsem a gyümölcseiről vált híressé, hanem arról a táborról, ami itt épült a második világháború idején. Akkor, amikor az Egyesült Államok szögesdrót mögé zárta több ezer, japán származású állampolgárát.
emberi_történetek
Különleges képek, egy különleges embertől. Egy különleges emberről.
Nem lehet talán mondani, hogy egyszerű volt utam erre a világra, de végül is nem panaszkodhatom, hiszen maga a Párt egyengette hatásosan ezt a pályát. Az már csak hab a tortán, hogy Hirschler bácsi kezéből rövid úton a volt Gestapo-főhadiszállásra kerültem.
A Kádár-korszak nemzeti büszkeségei az Ikarus, a Pick szalámi, a tokaji furmint és a szabolcsi alma voltak. Nézzük most ez utóbbit, amiből jó, ha hírmondó maradt mára! Fülöp Dániel Mátyás fotóesszéje ennek az eltűnt világnak a maradékát mutatja meg.
Az egyik legnehezebb dolog ebben az egészben a határok kijelölése. Hogy meddig vonódsz be egy gyerek életébe, milyen felelősségeket vállalsz át, milyen helyzetekbe mégy bele érte, miatta.
Új ruhát kaptak, aztán vonatra ültették őket. A szerencsésebbeket egy új család várta; a többiek sorsa menet közben alakult. Hogy honnan jöttek, azt vagy elfelejtették, vagy sosem tudták.
A ruhák arcot, nevet, és sorsot kapnak, hús-vér emberek, családok mindennapjaiba látunk bele.
Rayski ’56 után csalódottan szakított a lengyel kommunista párttal, és végleg visszatért Franciaországba. Az apámat is várták Párizsban az avantgarde mozgalomban megismert művészbarátai. A történet harmadik szereplője szerény személyemben a 80-as évek elején érkezett letelepedési szándékkal Franciaországba, és egy langymeleg estén elkísérte apját Rayski bácsihoz, aki tágas polgári lakásában baráti vacsorát adott.
Nem az idő halad: mi változunk. A végzetszerűen bekövetkező változások kedélyes hangú, ám könyörtelen dokumentációja ez. Ugyanakkor mégiscsak optimizmust sugároznak a képek: nem az elmúlásról szólnak, hanem arról, hogy a humánum képes legyőzni Kronoszt.
Csipkebolt Brüsszelben – a könyvet sokan ismerik, mégis keveseknek tűnhet fel, mennyi fájdalom, lemondás, ugyanakkor hihetetlen bátorság van a romantikus történet mögött. Podmaniczky Júlia nem sejthette, mi vár rá, amikor beleszeret egy nála tizenkilenc évvel idősebb nős férfiba.
Vajon mit olvas egy antikvárius? És mi a szuperképessége a könyvek szeretetén kívül?
Csak álltam a bíróság előtt, félszegen, dadogva, pipacsvörösen, eszembe sem jutott felvilágosítani őket, hogy tisztességes hatalom nem tör be az emberek magánéletébe, nem tép fel magánleveleket, nem bünteti a véleménynyilvánítást.
Az eddigi világomhoz képest egy teljesen más világba csöppentem. De a vidék nem fogadott be. Nem az emberek, hanem maga a vidék. Elkezdett jelekkel figyelmeztetni, hogy semmi keresnivalóm nincs ott.
Szakit sok olvasónk kedvelte ismeretlenül is: a róla készült portré egyike az eddig megjelent legnépszerűbb cikkeinknek. Nemrég érkezett a hír, hogy többé már senki sem fog vele találkozni, beszélgetni Egerben járva. Nekrológ a „senki fiáról”.
Sok terhet cipelnek magukkal a generációs szegénységbe született gyerekek. Kívülről nézve ebben sokszor az a legfájdalmasabb, hogy ők nem is értik, nem is érzik. Mivel ebbe nőnek bele, számukra ez lesz a természetes.
Idegenség- és otthontapasztalat… Az ezek között húzódó – olykor igen vékony – határon állhat az ember Belicza László Gábor kóspallagi képeit nézve. Arcokra, tájakra, gesztusokra, érintésekre irányítja a tekintetet.
Markó Iván nagy művész, a legnagyobbak közül való. Az csak a magyar rögvaló következménye, hogy életében nem kapta meg a hozzá méltó helyet.