Mélységes mély a múltnak kútja – a viszont.hu ebből mereget, hogy segítsen válaszokat találni a ma kérdéseire. Itt van mindjárt az iskola, ahol a gyermekeink, unokáink sorsa dőlhet el. Egyetérthetünk azzal, amit napjainkban diákok sokasága skandál: ha nincs tanár, nincs jövő! Nézzük csak mit írt erről Ady Endre bő száz évvel ezelőtt, hátha segít jobban megérteni a mai helyzetet!

Van, akinek már a születése pillanatától szüksége van támogatásra, segítségre; világosan látszik, hogy a hátrányok már akkor, de néha még hamarabb, már a magzati korban meghatározzák egy-egy gyerek életét, jövőjét. Máskor eleinte úgy tűnik, hogy minden rendben, aztán történik valami, és kiderül: mégsem. A problémák sokáig maradnak a zárt ajtók mögött. És mire kívül kerülnek, addigra néha már túl késő. De van, hogy időben sikerül megoldást keresni.

Ezerkilencszázötvenhét meglehetősen vacakul indult. Nem elég, hogy az apámat elvitték a gonosz ávósok a börtönbe, amit többé-kevésbé személyes sértésként és engem ért nagy igazságtalanságként éltem át, anyám is súlyosan megbetegedett. Ugyan eleinte még rengeteget szaladgált mindenfelé a városban, főleg kérdezősködni meg tapogatózni, hogy hogyan lehetne beszélőhöz jutni, csomagot beadni meg az apámat esetleg kiszabadítani, de közben lassan elnehezült, a teste egyre formátlanabb lett, és a végén kórházba került.

A kerékpáros nőt, aki 1894 őszén érkezett az Indiana állambeli Elkhart városába, már a település határában le akarták tartóztatni. Az ok nem a közlekedési szabályok megsértése volt, mert akkoriban olyanok még nem igazán léteztek. A hölgy botrányos megjelenése késztette arra a városlakókat, hogy a rendőrt hívjanak. A nő nem elég, hogy férfibiciklin ült, hanem nadrágot is viselt!

Vannak helyzetek, mikor semmi sem úgy alakul, ahogy kellene. Amikor az élet közbeszól, és megakasztja az álmokat. Mikor másfajta felelősség jelenik meg az életben, ami átírja a jövőt. Mikor meg kell próbálni ott megkeresni a boldogságot, ahonnan az egyetlen lehetőségnek a menekülés tűnt.

Ahogy menetelnek az évek, egyre gyakrabban jut eszembe a saját korom. Nem mintha annyi idősnek érezném magam, mint amennyi vagyok. Igyekszem lassítani a a folyamatot sok mozgással, odafigyelve az étkezésekre. Ez utóbbi megy a legnehezebben, gurmand mivoltom miatt gyakran elcsábulok. De azért, amit lehet, megteszek önmagamért. Mindig arra gondolok: örüljek annak, hogy egyáltalán lehetőségem van foglalkozni ezzel! A két legjobb gyerekkori barátomnak ez sem adatott meg: egyikük 48, a másikuk 56 évesen hagyott itt.