Minden éjjel azt álmodom, hogy otthon vagyok, Kijevben. Álmomban az Andrejevszkij lejtőn vagy a Vlagyimirszkaja utcán sétálok. Éjjelente ukrán menekültek milliói álmodják ugyanazt – álmunkban mindannyian újra és újra bejárjuk az otthonunk legkedvesebb helyeit.
közösség
Az első taktusok 1999. december 31-én csendültek fel Londonban, az utolsó hangok pedig 2999. december 31-én lesznek majd hallhatóak. A Longplayer egy egészen különleges zenei kompozíció: ezer évig tart eljátszani. Túlzás nélkül állítható, hogy ez minden idők legnagyobb művészeti projektje.
Csaknem 30 évvel ezelőtt, 1992. július 22-én avatott fel egy buddhista szentélyt a XIV. Dalai Láma a Nógrád megyei Tar községben. Ott voltam az avatáson, s most, hogy közeledik a harmincadik évforduló, visszamentem és megnéztem, mi lett a kicsiny sztúpából, s azóta hogyan élnek együtt a katolikus falu lakói a tibeti vallás gyakorlóival. Előre elárulom a kulcsszót: buddhista békében.
Akárhányszor szóba került eddigi életem során bármilyen társaságban, hogy én imádom Erdélyt és körülbelül 20 alakalommal jártam már ott, mindig ugyanaz a három kérdés jött: Ittál jó szilvapálinkát? Láttál medvét? Ugye szűkszavúak a székelyek?
Most különösen nagy a felelőssége mindenkinek, aki emlékezetpolitikával foglalkozik
Mit csináltak a viktoriánus kor polgárai, ha a barátaikkal múlatták az időt? Úgy tűnik, egyáltalán nem voltak olyan kimértek és visszafogottak, mint ahogy azt az utókor gondolja! A fotókon mosoly nélkül pózoló, elegáns kalapot viselő hölgyek és urak valódi partyállatokká váltak, ha leszállt az éj.
Rayski ’56 után csalódottan szakított a lengyel kommunista párttal, és végleg visszatért Franciaországba. Az apámat is várták Párizsban az avantgarde mozgalomban megismert művészbarátai. A történet harmadik szereplője szerény személyemben a 80-as évek elején érkezett letelepedési szándékkal Franciaországba, és egy langymeleg estén elkísérte apját Rayski bácsihoz, aki tágas polgári lakásában baráti vacsorát adott.
Mai elbeszélésünk tárgyai a javak, ezek illékonysága, efemer mivolta, hogy ne mondjam: léhasága, csapodárja.
Idegenség- és otthontapasztalat… Az ezek között húzódó – olykor igen vékony – határon állhat az ember Belicza László Gábor kóspallagi képeit nézve. Arcokra, tájakra, gesztusokra, érintésekre irányítja a tekintetet.
Szerzőnk, aki nemrég az életét mentve hagyta el kijevi otthonát, szerencsésen megérkezett Varsóba. A háború olyan következményeiről számol be személyes tapasztalatai alapján, amelyekről eddig nem sokat hallhattunk.
Lehet egy hely egyszerre nyugodt és mozgalmas, békés és kalandos? Nagyon úgy tűnik!
Így lett egy diákcsínyből egy egész kerületen átívelő közösségi kezdeményezés
A háború sújtotta Ukrajnában egyre kevesebb az olyan pillanat, ami nem feszült figyelemmel, az esélyek latolgatásával, megoldhatatlannak tűnő problémákkal telik. Hősök lesznek azokból, akik semmi másra nem vágynak, csak megnyugtató, kiszámítható mindennapokra.
A Bükk déli lábain túl, de a magyar Alföldön még éppen innen, a nagy puszta északi határán fekvő Mezőtárkány községben vagyunk, s az olvasó joggal kérdezheti, hogy miért. Azért, mert újabban ugyanezt kérdezi magától sok helybéli is.
Marharyta Yakovleva Ormotsadze hazájában elismert újságíró volt, amíg az orosz invázió menekülésre nem kényszerítette. Mindent hátrahagyva jött el, talán átmenetileg, talán egy új élet kezdeteként, ezt még maga sem tudja. Új munkatársként köszönthetjük őt a viszont.hu csapatában. Első cikkében személyes élményeit osztja meg az olvasókkal. Az illusztrációként szolgáló képek Anatolij Sztepanov munkái, aki jelenleg is Kelet-Ukrajnában van, és életét kockára téve dolgozik azon, hogy megmutassa a világnak a háború valódi arcát.
Kárpátalján kezdenek kiürülni a boltok készletei, és amit még lehet kapni, az a duplájába kerül, mint három hete. Beregszászban vannak néhányan, akik éjt-nappallá téve dolgoznak a menekültekért. Például Erika, aki kétgyermekes családanyaként maga is menekülni kényszerült.
Tavaly májusban, a gázai háború legújabb fordulójának idején, lángba borultak Izrael vegyes, zsidók és arabok lakta városai, köztük a Tel-Aviv déli részének számító Jaffó is. A zavargások után a Jaffón élő civilek összefogtak, hogy jobban megismerjék, megértsék egymást, s ehhez arab és héber költőket hívtak segítségül.